A láthatatlan lepel

(A mesét a Mikulás Központ betűvető manói írták. Kérjük a manók szerzői jogainak tiszteletben tartását.)

A láthatatlan lepel

- Jó reggelt, drága manók! - szólt a Mikulás a köréje gyűlt több száz manóhoz. - Köszönöm, hogy mind eljöttetek. Azért hívtalak össze benneteket, mert egy nagyon fontos dolgot szeretnék veletek megbeszélni. Tudom, hogy ez az öreg pajta nem túlságosan otthonos, ráadásul nem is jutott mindenkinek hely, hogy leüljön. De tudjátok, hogy ez a legnagyobb hely, ahol össze tudunk mindannyian gyűlni és most mindenkire szükségem van.

A manók egy cseppet sem bánták, hogy az öreg huzatos pajtában kellett lenniük. Senki sem zsörtölődött azon, hogy nem jutott neki szék és a gerendán vagy hordókon kellett ülniük, vagy éppenséggel állva maradtak. Épp ellenkezőleg, minden manó lelkesen és izgatottan várta, hogy vajon miben szeretné a segítségüket kérni a Mikulás.

- Nos - vágott bele a Mikulás a mondanivalójába. - Tudjátok-e, drága manók, hogy mi  a mi feladatunk?

- Igen, igen! - kiabálták a manók. - Mi mindannyian azért dolgozunk, hogy a jó gyerekeknek örömet szerezzünk.

- Valóban. Jó válasz! - mondta a Mikulás. - És mondjátok csak, hogyan tesszük mindezt?

Sorra érkeztek a válaszok a manóktól:

- Úgy, hogy ne vegyék észre!
- Titokban kell maradnia mindennek!
- Nem láthat minket senki! - kiabálták egymás után.

- Így van, így van, drága manóim - helyeselt a Mikulás. - Ez a legfontosabb dolog: Semmiképp sem vehetnek észre minket a gyerekek. Épp ez okoz most nekem fejtörést. Tudjátok, a városok manapság meglehetősen zsúfoltak és egyre nehezebb dolguk van a rénszarvasoknak olyan helyre leszállni a szánnal, hogy az ne látszódjon. Az utak mentén sok az autó, a háztetők pedig a kivilágítás miatt túlságosan is jól látszódnak. Sajnos tavaly három esetben is nagyon közel voltunk ahhoz, hogy a gyerekek észrevegyék a szánt. Csakis Rudolfék ügyességén múlott, hogy nem lepleződtünk le. Az idei évben ez nem történhet meg. Ki kell találnunk valamit, hogy a titok titok maradhasson. Van ötletetek?

A manók törték a fejüket. Eleinte csak csendben gondolkodtak, de egy kis idő elteltével elkezdtek sutyorogni és egymás között megvitatni az ötleteket. Végül az öreg Fő-Szabómanó szót kért.

- Mikulás, lenne egy javaslatunk - mondta. - Mi mindannyian úgy gondoljuk, hogy egy varázslepel segíthet a dolgon. Abban a pillanatban, amikor leszálltok, a leplet nyomban ráteríted a szánra és a rénszarvasokra. A lepel alatt minden láthatatlanná válik. Így nyugodtan oszthatod az ajándékokat a környéken a gyerekek cipőibe és közben nem kell azon aggodalmaskodnod, hogy ezalatt bárki észreveszi a szánt.

- Ez remek ötlet, Fő-Szabómanó! - mondta a Mikulás. - De honnan szerzünk ilyen láthatatlanná tévő leplet?

- Ne aggódj, Mikulás, ezt is kitaláltuk! Kiemelkedően jó minőségű lett az idei lentermésünk, nemrég arattuk le. Az alkalmas lesz. A szálakat bevonjuk varázsporral és abból szőjjük meg a kelmét. A kelméből aztán megvarrjuk a leplet. Amit azzal a lepellel letakarsz, az láthatatlanná fog válni.

- Nagyszerű! - lelkendezett a Mikulás. - Kérlek, kezdjetek is hozzá, már csak három nap van ajándékosztásig.

A manók egy percig sem tétlenkedtek. Négyen rögtön a szánhoz szaladtak, hogy pontos méretet vegyenek róla. Lemérték a rénszarvasok magasságát is. Gondosan feljegyezték az összes adatot, majd pedig a szabóműhelyben megrajzolták a szabásmintát. A többiek ezalatt előkeresték a varázsporos ampullát. Pontos adagot mértek ki belőle és egy nagy hordónyi vízben feloldották a port. Gondosan megmártották a lenszálalat a varázsporos vízben, hogy a varázslat mindenhol átjárja azokat. A szálakat aztán megszárították, feltekerték, majd pedig a a szövőszék két álló napon át zakatolva pihepuha kelmét szőtt a szálakból. Ezt követően a szabómanók a kelmét pontosan kiszabták és a varróasztalra tették a darabokat. Sok-sok dolgos kéz többórányi aprólékos munkával dolgozott az összevarráson. Természetesen varázscérnát használtak az öltésekhez, hiszen nem kockáztathatták, hogy az átlagos cérnával készült öltések látszódjanak az anyagon.
Már csak néhány öltés volt hátra, amikor a Mikulás kopogott az ajtón.

- Hohohohó, szabómanók - köszöntötte őket. - Elkészült a varázslepel? Nagyon sok gyerek vár rám, nem várhatok tovább, indulnom kell.

- Igen, Mikulás, szinte teljesen kész. Csak el kell dolgoznunk az utolsó öltéseket. Még egy percre szükségünk van. Menj nyugodtan a szánodhoz, helyezkedj el kényelmesen és máris utánadvisszuk - mondta a Fő-Szabómanó.

Így is történt.

Miután az utolsó cérnaszálat is elvágták, a Főmanó gondosan összehajtotta az elkészült varázsleplet. Amilyen gyorsan csak tudott, szaladt a szán felé. A rénszarvasok már nagyon-nagyon izgatottak voltak, és amikor meghallották, hogy a Mikulás azt mondja, hogy "Na végre, jön a lepel", rögtön futásnak is iramodtak. A szán meglódult és elindult. A Főmanó éppen hogy a Mikulás kezébe tudta még dobni a leplet és a szán máris a levegőben volt.

- Mikulás! - kiabálta utánuk a Főmanó. - Egy nagyon fontos dolgot még nem mondtam el!

A szán egyre magasabbra repült….

A Főmanó futott a szán után és amilyen hangosan csak tudott, próbálta a Mikulásnak az utasítást még gyorsan elmondani….

- Ha azt akarod, hogy ismét látható legyen az, amit letakartál a lepellel, csak mondd azt, hogy "Csiribúú….ú….ú...ú …."

De a mondatot már nem tudta befejezni, a szán eltűnt a messzeségben.

- Teringettét! Pont a lényeget nem hallotta a Mikulás! - bosszankodott egy pillanatra, de aztán gyorsan meggyőzte magát, hogy a Mikulás biztosan rájön majd magától is a láthatatlanságot feloldó varázsigére.

Pár perc sem telt bele, a rénszarvasok máris megérkeztek a szánnal az első házhoz. A Mikulás gyorsan kiszállt. Kezébe vette az ajándékokat, amiket a környéken akart a cipőcskékbe tenni, majd pedig letakarta a szánt a varázslepellel. Csodák csodájára, az tényleg teljesen láthatatlanná vált. Senki a világon nem tudta volna megmondani, hogy a tetőn egy ajándékokkal teli szán és hat rénszarvas várakozik.

- A hétszázát, de jó munkát végeztek ezek a manók! Semmit sem látni! Ez remek! Nyugodtan mehetek ajándékokat osztani. - dünnyögte a Mikulás elégedetten.

Miután végzett a környéken, boldogan ment vissza a szánhoz. Igen ám, csakhogy a szán az ő számára is láthatatlan volt a lepel miatt. Tanácstalanul sétált fel s alá.

- Te jó ég, hol van a szánom? Rénszarvasok, segítsetek nekem! Adjatok ki valami hangot, hogy legalább nagyjából tudjam, hogy merre keresselek titetek.

Rudolf megszólalt: - Erre gyere Mikulás, itt vagyunk!

A Mikulás elindult a hang irányába, de azt még mindig nem tudta, hogy pontosan hol lehet a szán eleje és vége, vagyis hova kell lépnie, hogy felszállhasson. Ekkor eszébe jutott a Fő-Szabómanó.

- Mit is akart nekem vajon még mondani, amikor elindultunk? Valami varázsigét említett, de nem tudta befejezni! Sebaj, kitalálom. Biztosan az univerzális varázsigét kell használni - töprengett a Mikulás.

A szán felé fordult, felemelte a mutatóujját és határozott hangon az alábbiakat mondta: - Csiribú, csiribá!

A szán egy rövidke pillanatra láthatóvá vált, de aztán ismét eltűnt a Mikulás szeme elől.

- A nemjóját! Ez még nem a teljes varázsige. Lássuk, mi történik, ha kétszer mondom ki. - Csiribú, csiribá! Csiribú, csiribá!

A szán ismét csak egy pillanatra vált láthatóvá, majd eltűnt.

- Hát, nem vált be az ötlet - mondta a Mikulás. - De most már legalább nagyjából ki tudom tapogatni, hogy hova üljek le. Jujj, ez fájt! Kicsit elszámoltam, hogy hol lehet az ülés! Sebaj, nincs vesztegetnivaló időnk, induljunk a következő állomásunkra! Majd útközben gondolkodom még ezen a varázsigén.

A szán felszállt és a Mikulás törni kezdte a fejét. Egyszercsak felkiáltott: - Megvan! Ezek a manók nagyon okos manók. Biztosan beletették a varázsigébe az utasítást, hogy mi történjen. A következő állomásunknál ki fogom próbálni.

Kisvártatva le is szállt a szán a következő háztetőn. A Mikulás lecsúszott a kéményen az ajándékokkal és amikor visszatért, ismét keresni kezdte a szánt. Nem látta sehol. Tudta, hogy valahol a tető közepénél lehet. Odafordult és határozott hangon így szólt: - Csiribú, csiribá! Légy látható, te szán!

Csodák csodájára, a szán teljes valójában láthatóvá vált a rénszarvasokkal együtt. A Mikulás nagyon boldog volt.

- Ez az! - ugrált örömében. - Remek lepel, remek varázsige!

A szán egész éjszaka járta a világot és a Mikulás minden gyerekhez ellátogatott. A lepelnek hála senki sem vette őket észre. A szánt csak maga a Mikulás láthatta és ő is csak akkor, amikor kimondta a varázsigét. A titok most már mindörökre titok marad minden kíváncsi gyerekszem előtt.