Az egyetlen ajándék

Az egyetlen ajándék (Hárs László nyomán)

Nem meséltem semmit magam, magamnak, magamról úgy, ahogy szoktam, mert azt vártam, hogy egészen beesteledjen, és Télapó becsöngessen az ajándékommal.
- Ugye, anyu, nekem a Télapó hozza az ajándékot?
- Ő, ő, persze hogy ő – bólogatott anyu.
- Mindenkinek, Bucikám – erősítette meg anyu, és gyanakvó pillantást vetett rám. Nem értette, hogy mit akarok ezzel a faggatózással.
- És mondd, anyu, őneki ki ad ajándékot?
- Őneki? - értetlenkedett anyu. - Kinek, Bucikám?
- Hát őneki. Télapónak.
Anyu először elképedt. Aztán gondolkodóba esett.
- Hát... úgy gondolom – töprengett magában -, úgy gondolom... erre egyes-egyedül ő maga tud felelni. Ha ugyan tud.
Ekkor elhatároztam, hogy odamesélem hozzá magamat. És megkérdezem tőle ott a valaholban. És amint elhatároztam, máris mesélni kezdtem. Magam. Magamnak. Magamról.
Én pedig hol voltam, hol nem voltam, máris a kerek erdőben voltam.
A gyönyörűségesen csodálatos ezüstfehér kerek erdőben. Ezért hát hol voltam, hol nem voltam, ott maradtam, ahol voltam, és keresni kezdtem Télapót. Keresés közben még kiáltottam is:
- Hol vagy, Télapó? Hol vagy...
- Itt vagyok – mondta egyszer csak egy olyan igazi télapós hang, kedves is, meg dörmögős is, lágy is, meg egy kicsit reszelős is. - Pontosan itt vagyok.
S csakugyan! Hol volt, hol nem volt, pontosan ott volt.
Türelmetlenül topogott a hóban, megrezdült a szakálla, a jégcsapok csilingeltek, ezüstös jégpor-hópor szitált belőle. Ekkor megkérdeztem:
- Mondd, Télapó, mindenkinek Te hozol ajándékot?
- Mindenkinek hát. Ez tudnivaló.
- Tudom is – mondtam. - Csak tőled magadtól akartam hallani. Hogy utána megkérdezhessem: mondd, kedves Télapó, neked ki ad ajándékot?
- Nekem, azt kérded, Buci, hogy nekem? - csodálkozott.
- Igen, neked. Tudni szeretném. Ez nagyon fontos.
- Buci királyfi – suttogta halkan, meghatottan, és megsimogatta a fejemet -, tudd meg, hogy tőlem ezt még soha senki nem kérdezte meg. Te vagy az első. A legelső.
Szipogni kezdett, mire megkérdeztem tőle, hogy náthás-e. De azt felelte, méghozzá nagyon náthás hangon:
- Deb vagyok dáthás, csak beghatódtab.
- Szegény jó Télapó – mondtam -, igazán sajnállak, hogy te mindig csak adsz, és sohase kapsz.
- Azért ne sajnálj! - mosolyodott el Télapó. - És ne is búsulj – mondta, mert látta, hogy egészen nekibúsultam magam a saját mesémen. - Mert igaz ugyan, hogy én mindig csak adok, de ajándékot adni jó.
- De kapni is jó ám – világosítottam fel.
- Tudod, mit kapsz tőlem, Télapó? Persze hogy nem tudod, de én elárulom. Van nekem egy Télapó-igézőm. Azt adom neked. Kell?
- Az kell csak igazán! - ujjongott Télapó. - Itt van nálad? A zsebedben?
- Nem, a fejemben – mondtam. És most neked adom.

Karácsonykor hull a hó,
hóban topog Télapó.
Nem látható-hallható,
zajtalan jár télapó.
Szakálla fagy, bajsza dér,
az üstöke zúzmara,
otthonunkba ő betér,
de nem marad ott soha.
Ajándékot ad nekem,
és elsuhan nesztelen.
Édes-kedves Télapó,
ajándékot adni jó.

- És ez igazán az enyém? Egyedül az enyém? - kérdezte boldogan Télapó. Én intettem, hogy igazán, mire hálálkodni kezdett:
- Köszönöm, Bucikám, ez a legszebb ajándék, amit életemben kaptam. Igaz, az egyetlen is. Köszönöm az egyetlen ajándékot. Ígérem, vigyázni fogok rá, mint a szemem fényére. Gyönyörű ajándék... Látod, már megint szipogok – mondta szemrehányóan -, mert már megint meghatódtam. De lehet, hogy csak nátha. Mindenesetre most már sietek. És te is siess haza, Buci királyfi, nehogy lekéssed a velem való otthoni találkozást.