Aprótalp ajándéka

(A mesét a Mikulás Központ betűvető manói írták. Kérjük a manók szerzői jogainak tiszteletben tartását.)

***

Aprótalp ajándéka

Aprótalp vacogva nyomta le a kilincset kunyhója ajtaján. Nagyon hideg volt ám odakint, rendesen átjárta őt a fagyos téli szél mialatt a manóképzőből hazafelé bandukolt.

- Végre itthon vagyok a jó melegben! - mondta, miután levette hóborította kabátját és leült a kandalló mellé egy bögre meleg, habos kakaóval.

Hogy ki volt Aprótalp? Egy helyes kis manócska. Még manóképzőbe járt, de már alig várta, hogy kitanulja a mesterséget és a Mikulás igazi csapatában dolgozhasson. Folyton ezen járt az esze.

Ezen az estén is azon töprengett, hogy mivel mutathatná meg a Mikulásnak, hogy ő már készen áll a feladatra. Hosszasan törte a fejét, míg egyszer csak felkiáltott.

- Megvan! Kitalálok a Mikulásnak egy csodálatos meglepetést. Ha látja, hogy milyen jó ajándékkészítő manó vagyok, talán megfontolja a felvételemet. Lássuk csak! Mit is adhatnék neki? Süssek neki egy tortát? ... Nem, sütésben nem vagyok igazán jó, biztos odaégne. Fessek neki egy szép képet a falra?... Nem, a festés sem az erősségem. Építsek neki egy hóembert? … Nem rossz ötlet, de az tavasszal el fog olvadni. Olyan dolog kell, ami igazán nagy meglepetés és sokáig örömét leli benne. Mire vágyik vajon a Mikulás? Lássuk csak, tett bármire említést korábban? Gondolkozz, Aprótalp! - vakargatta a fejét.

- Megvan! Mesélt egyszer egy csodafinom anyagból szőtt Mikuláskabátról, amit öreg barátjától, Szabómestertől kapott réges-régen. A ruha nagyon a szívéhez nőtt. Az idő vasfoga azonban elkoptatta és sajnos már egy jó ideje nem tudja hordani. Mostanában csak egy átlagos piros kabátot húz. Az is szép és melegen tartja, de hát szebbet érdemelne.

Aprótalp tudta, hogy a Mikulás semmilyen, számára kedves és értékes dolgot nem dob ki, biztosan megvan az a régi kabát is még valahol.

- Lefogadom, hogy az öreg pajtában megtalálom - gondolta. - Megkeresem és elviszem Szabómesterhez, hogy javítsa ki.

Aprótalp felöltötte kabátkáját és elindult a pajta felé a csikorgó hideg szélben. Szerencsére hamar odaért és kutakodni kezdett. Egy perc sem telt bele, máris megpillantott egy poros faládikát a pajta egy eldugott szegletében. Izgatottan nyitotta fel. Gondosan elcsomagolva ott lapult benne a régi piros Mikuláskabát. A zsebe lyukas volt, a gallérja megkopott, a gombok leestek, de még így is látszott, hogy ez régen egy nagyon-nagyon értékes ruha lehetett. A bélésében, egy kis cédulán az alábbi szöveg állt: “Mikulásnak szeretettel, a hetedik tél decemberének 2. napján. Barátod, a Szabómester.”

- Te jószagú csipkelekvár! - kiáltott fel Aprótalp csodálkozva. - Ez aztán régi a javából! Még az ükapám se élt, amikor készült! A Mikulás biztos nagyon örülne neki, ha ez az ütött-kopott gúnya ismét a régi pompájában ragyogna.

Aprótalp nem volt rest, a hóna alá csapta a Mikuláskabátot és máris útnak indult az öreg Szabómester kunyhójához.

- Örülök, hogy megismerhetlek! - fogadta őt a hajlotthátú Szabómester kedélyesen. - Régen volt ám, hogy bárki meglátogatott engem. Nagyon örülök, hogy eljöttél. De mondd csak, mi szél hozott erre?

Aprótalp részletesen elmesélte látogatásának okát, majd a Szabómester kezébe helyezte az ütött-kopott kabátot, és feltette a nagy kérdést: - Ugye megjavítod? A Mikulás biztos nagyon örülne neki.

- Nos... - vágott bele a válaszba Szabómester. - Nagyon örülök, hogy ez a régi gúnya ennyire megnyerte a szívedet. De tudod, sok hó hullott és olvadt el azóta, hogy én utoljára bármit is varrtam volna. Biza megöregedtem. Nincs erőm már a méteres kelmetekercsek emlegetéséhez. A szemem sem a régi, hogy a cérnát a tűbe fűzzem vagy az anyagdarabokat pontosan kiszabjam. Nem készítek, nem javítok már ruhákat. Én már csak pihenek, sétálok, élvezem a nyugalmamat.

- Értem - válaszolta csalódottan Aprótalp. - Pedig nagyon bíztam benne, hogy tudsz segíteni. Ez olyan különleges ruha, hogy szerintem csak nálad lenne jó kezekben. A varrómanók most nem érnek rá, nagyon elfoglaltak a zsákvarrásokkal. Különben is ők engem még kicsinek tartanak, ezért is hívnak Aprótalpnak. Nem vennének engem komolyan.

Aprótalp szeméből legördült egy könnycsepp. Szabómester feljebb tolta szemüvegét és alaposan szemügyre vette a pöttömnyi manót.

- Egy Aprótalp nevű manónak biztosan apró ujjacskái is vannak! Hadd látom csak! Igen, ezek a kezek biztosan kiválóan készítenék el a legapróbb öltéseket is. Tudod mit? Te fogod megjavítani ezt az öreg gúnyát! Pontról-pontra elmondom, hogy mit kell tenned. A műhelyemet ugyan már rég belepte a por, de ott mindent megtalálunk, amire szükség lehet. Mit gondolsz? Belevágjunk?

- Igen! Igen! - örvendezett Aprótalp. - Köszönöm szépen, Szabómester! Szívesen kisöpröm én azt a műhelyt, bízd csak rám!

Szabómester elővette a műhely aranykulcsát és kinyitotta az ajtót. Aprótalp egy nagyot tüsszentett a poros levegőtől, de aztán rögtön munkához is látott. Mindent gondosan letörölgetett, felsöpörte a padlót és megpucolta az aprócska ablakokat. Hamarosan csillogó és varázslatos műhelyé változott a hely.

Szabómester minden kellékről pontosan elmondta, hogy mire való és hogyan kell használni. Utasításait követve Aprótalp könnyedén be tudta foltozni a kiszakadt kabátzsebet, fel tudta varrni a hiányzó gombokat, és ki tudta cserélni a megkopott gallért. Aprócska ujjaival úgy végezte el az összes javítást, hogy azok nyomát a legjobbszemű vizsgáló sem tudta volna észrevenni. Sokórányi munka után a kabát ismét olyan lett, mint újkorában. Szabómester elégedetten bólogatott, majd így szólt:

- Igazán büszke lehetsz magadra, Aprótalp. Én legalábbis nagyon büszke vagyok terád. Ilyen jó tanítványom sosem volt. Köszönöm, hogy veled újra átélhettem a varrás adta boldogságot. De most siess, menj utadra! Ma van az ajándékosztás, és a Mikulás hamarosan útnak indul a szánnal. Ha gyorsan szeded a lábad, odaadhatod neki a kabátot még mielőtt elindulna.

Aprótalp hálásan elköszönt és amilyen gyorsan csak bírt, szaladt is a szán felé. A Mikulás már javában készülődött, épp bosszankodva gombolgatta a kabátját.

- Kérlek, várj egy percet, Mikulás! - kiáltotta Aprótalp. - Van egy meglepetésem a számodra.

A Mikulás kíváncsian kinyitotta a csomagot, amit Aprótalp a kezébe nyomott.

- Te jószagú szaloncukor! - mondta csodálkozva. - Ez az én öreg, szeretett kabátom! De most sokkal szebb, mint újkorában. Hogyan lehetséges ez? Ez valami varázslat? - kérdezte egy kedves mosollyal az arcán.

- Nem varázslat ez, Mikulás! Ez valóság! - vágta rá Aprótalp. - Tudtam, hogy milyen fontos neked ez a kabát és milyen szomorú voltál, hogy már nem hordhatod. Elvittem hát jó-öreg barátodhoz, Szabómesterhez. Együtt ismét régi formájába hoztuk a ruhádat. Ő mondta a lépéseket, én pedig pontról-pontra követtem az utasításait.

- Ez nagyszerű! Rögtön fel is veszem és ezentúl újra ebben viszem az ajándékokat a gyerekeknek. Ahogy elnézem, jó néhány száz évig tudom ismét viselni. Nagyon örülök. Köszönöm szépen, Aprótalp! Rénszarvasok, készülődjetek!

A Mikulás felszállt a szánra, büszkén viselve megújult régi kabátját. Nagyon boldog volt. Hátrafordult és indulás előtt még gyorsan a következőket mondta Aprótalpnak:

- A mai napon hatalmas örömet szereztél nemcsak nekem, de öreg szabó-barátomnak is. Tudom, mert gondolatpostán mindenről részletesen beszámolt nekem. Egy ilyen szorgos és talpraesett manóra nagy szükségem van. Helyén van a szíved, ráadásul a legjobb mesternél tanultál. Kérlek, csatlakozz a varrómanók csapatához. Ha megtudják, hogy mekkora ügyesség rejlik a kezeidben, tárt karokkal fognak fogadni.

Aprótalp hirtelen azt sem tudta, mit mondjon örömében. - Köszönöm Mikulás - motyogta. - Mindig is erre vágytam! Köszönöm, köszönöm. Jó utat! Holnap találkozunk - mondta miközben boldogan integetett a távolodó Mikulásnak.

Aznap Aprótalp volt a legboldogabb manó a világon. A Mikulás pedig a legboldogabb kabátviselő.