Krampuli, a Mikulás kutyája

(A mesét a Mikulás Központ betűvető manói írták. Kérjük a manók szerzői jogainak tiszteletben tartását.)

Krampuli, a Mikulás kutyája

- Ho-ho-ho-hó! Irány haza, Rudolf barátom! - kiáltotta elégedetten a Mikulás, amint elhelyezkedett kényelmes ülésében a szánon, és betakargatta fázós térdét kedvenc puha gyapjútakarójával. -  Nincs több állomás. Minden ajándék bekerült a jó gyerekek cipőibe, csizmáiba. A zsákom kiürült. Indulhatunk vissza, Lappföldre!

Rudolf vezetésével a rénszarvasok boldogan nekiiramodtak. Egy szempillantás se kellett és a szán máris szélsebesen szelte a levegőt a csillagos égen. A Mikulás kíváncsian nézte az alattuk elterülő látképet. Bár ezerszer látta már, de bizony megunhatatlanul gyönyörű minden odafentről nézve. Sosem lehet betelni a Hold fényében ragyogó tavak, tengerek, kanyargó folyók látványával, s az éjjeli fényárban úszó városok és falvak varázsával. Ilyenkor a Mikulás az idő múlását sem érzi. Ezért Is lepődött meg, amikor Rudolf jelzésére a rénszarvasok egyszercsak lassítani kezdtek, majd kisvártatva könnyedén földet ért a szán.

- Köszönöm, barátaim - mondta a Mikulás. - Mindenhol jó, de legjobb otthon, nem igaz? Pihenjétek ki a hosszú út fáradalmait a pajtában! Én beviszem a zsákomat a házba és nyugovóra térek. 

- Ejnye, no! Mitől ilyen nehéz ez a zsák? - csodálkozott a Mikulás, amikor vállára tette az üresnek vélt zsákot. - És mitől mozog vajon? Mi lehet benne? - tűnődött szemöldökét ráncolva.

Óvatosan letette a földre és kibontotta a zsák száját. Nem hitt a szemének. Egy aranyos, csillogó szemű, koromfekete kutyus bújt elő belőle.

- Te jószagú mézeskalács! Hát, te hogyan kerültél ide? - kiáltott fel csodálkozva. - Alighanem felszállás előtt bújhatttál be ide. Mutasd csak magad, hadd nézzelek meg közelebbről! - mondta szelíd hangon és vizsgálódva közelebb hajolt.

- Se nyakörv, se biléta nincs rajtad - állapította meg. -  Ki leheti a gazdád? Bárki is legyen, most biztosan búslakodik, hogy elvesztél. Ki kell deríteni, hogy nem hiányzol-e valakinek. Reggel első dolgom lesz a manók segítségét kérni a nyomozásban. Addig is, gyere be, kerítek neked egy kényelmes fekhelyet és némi eledelt.

A manók hajnalhasadtával azonnal munkához is láttak. Alapos munkájuk eredményét Tudori főmanó jelentette néhány óra elteltével a Mikulásnak:- Mikulás! Jelentem, hogy az emberek világában egyetlen gyerek sem szomorú, és úgy találtuk, hogy minden kutya a helyén van. Minden jel arra mutat, hogy ez az eb egy kóbor állat. 

- Ó, hát neked nincsen gazdád, te aranyos kis jószág? - fordult a Mikulás kedvesen a kutyus felé, és öreg kezével finoman megsimogatta a buksiját. - Én szíves örömest befogadlak. Először is nevet kell neked találnunk. Lássuk csak! - töprengett. - A bundád fekete mint egy kis krampuszé, és pulikutya vagy, ha nem tévedek. Legyen hát a neved KramPuli!

A kutyus boldogan vakkantott és vidáman csóválta a farkát. Tetszett neki a név, és el se tudta hinni a szerencséjét, hogy ilyen jó gazdája lesz. Fel-alá futkosott és csaholt örömében. 

A manók gondterhelten súgták oda egymásnak halkan: - Ajjaj, nem lesz ennek jó vége! Egy ilyen rakoncátlan állattal csak gond lesz.

A Mikulás arcán viszont olyan széles mosoly jelent meg, mint még soha. - El sem hiszem, hogy van egy kutyám!  Mindig is erre vágytam! - örvendezett. - Alig várom, hogy jobban megismerjelek, KramPuli! - mondta vidáman.

***

Teltek-múltak a napok és igaz, ami igaz, a Mikulás-lak élete valóban fenekestül felfordult. A házban, ahol ezidáig mindig csend, rend és nyugalom honolt, a rakoncátlan kölyökkutya érkezésével minden megváltozott. 

- Látjátok ezt a rendetlenséget? - fordult felháborodottan Prakker manó a társai felé. - A Mikulás csizmái megrágva hevernek szanaszét. A csodásan nyíló Mikulás-virág leverve az állványról, a cserepe megrepedve, a föld egy része kiszóródva. A konyhában lisztes a padló, mert Krampuli magára borította a lisztes zsákot, amikor mézeskalácsot sütöttek a Mikulással. Az egész házban sáros mancsnyomok mindenütt! Ezt mind fel kell takarítanom! - sorolta a végeláthatatlan feladatokat.

- Máshol sem jobb a helyzet! - vette át a szót Parázs manó, aki a ház körüli rendért felel. - Láttátok, hogy micsoda felfordulás van a fáskamrában? A gyújtósnak összekészített gallyak mind szanaszét hevernek. Ez az eb játéknak tekint mindent! 

- És micsoda lármát csap néha! - folytatta Aprótalp manó. - Tegnap este korán nyugovóra szerettem volna térni, de nem tudtam, mert a Mikulás kedves énekhangja mellett az ő vonyítását kellett hallgatnom. Ma reggel pedig arra ébredtem, hogy hangosan ugatja a rénszarvasokat. Értem én, hogy nem látott még ilyen állatokat, de ami sok, az sok! 

- Teljesen igazatok van - vette át a szót a bölcs Tudori főmanó. - De mindemellett mondjátok csak, milyennek látjátok a Mikulást? Szerintem nagyon boldog. Különösebben nem bosszankodik semmi csínytevésen. Sőt, olyan nagyokat nevet, mint még sosem korábban. Amikor Krampuli rossz fát tesz a tűzre, kedvesen mosolyogva csak azt mondja, hogy “Ejnye, no! Ezt nem szabad, Krampuli. De majd megtanulod.“ Amondó vagyok, hogy a Mikulás kedvéért próbáljunk mi is türelemmel lenni, mégha nehéz is.

Tudori főmanó tanácsát megfogadva a manók szétszéledtek, mindenki ment a maga dolgára.

***

A következő nap is ugyanúgy indult mint az eddigiek. A Mikulás egész délelőtt vidáman játszott odakint Krampulival. Hóembert építettek, botokat dobált neki, hatalmas sétát tettek. Amikor fázni kezdtek, bejöttek a házba és  a jó meleg kandalló mellé telepedve megpihentek. A Mikulás ezen a napon alaposan elfáradt és nemsokkal azután, hogy elhelyezkedett puha karosszékéban, elszundikált. Krampuli pedig unatkozni kezdett. 

Fel-alá járkált a Mikulás-lakban és így esett, hogy észrevett egy félig nyitott ajtót, amit korábban sohasem. Az ajtó a Játék-Műhelybe vezetett, melynek közepén több száz pihe- puha játékmackót pillantott meg. Azt hitte, hogy ez mind az övé és lelkesen közéjük ugrott. Vidáman dobálgatta a játékokat, vitte őket a műhely egyik sarkából a másikba.

- Teringettét!!! Most már aztán elég legyen, te csintalan eb! - ripakodott rá Masni manó. - Csak a gond van veled! El innen! Sose lássunk többé! 

Krampuli nagyon megijedt, farkát behúzva szaladt ki a műhelyből. Ez volt az első alkalom, hogy szidást kapott e házban. 

***

Már jócskán délután volt, amikor a Mikulás felébredt. - Krampuli barátom, hol vagy? - kérdezte rögtön, amint kinyitotta a szemét és látta, hogy üres a kutyus fekhelye. - Hol bujkálsz, te kis gézengúz?

Keresni kezdte. Belesett az ajtók mögé, az asztal és az ágy alá. Bekukkantott a takarók alá, a zsákjába, sőt még a csizmái mögé is. Sehol sem lelte. Se a pajtában, se a kamrában, sem az udvaron. Hiába szólongatta, Krampuli nem került elő.

- Ó, jaj! Hol lehetsz, kedves társam? - kiabálta kétségbeesetten.

A hangra a manók is felfigyeltek és a Mikulás köré gyűltek.

- Drága manók! Nagy baj van. Eltűnt Krampuli! Kérlek, segítsetek megtalálni! - kérlelte a manókat. - Egyedül van kint az erdőben és hamarosan sötétedik. Biztosan eltévedt. Remélem,  nem vándorolt el a farkasokkal és hagyott itt minket örökre. Te jó ég, az is lehet, hogy beesett a jeges folyóba és vacogva várja a segítséget! 

Látván a Mikulás szomorúságát a manók egyként kiáltották: - Ne aggódj, Mikulás! Segítünk! - és már hozták is a kis lámpásokat.

- Csak tudnám, hogy miért tette - tűnődött a Mikulás - Miért csatangolt el? Olyan jó sora volt itt. És annyi örömet hozott öreg napjaimra.

Masni manó szipogva állt a Mikulás elé: - Én vagyok az oka. Én tehetek róla - vallotta be  könnyek között. - Hangosan rákiabáltam, amikor észrevettem, hogy játszik a Műhelyben a játékmackókkal. Azt mondtam neki, hogy nem akarjuk itt látni őt soha többé. Ne haragudj, Mikulás. 

- Hmmm - hümmögött a Mikulás. - Igazad van, a Műhelyben valóban semmi keresnivalója nincs egy kutyusnak. Be kellett volna zárnom azt az ajtót. Megértem és köszönöm, hogy komolyan veszed a munkádat, Masni manó - vigasztalta kedves manóját, s így folytatta: - Krampuli egy kölyökkutya, sok mindent meg kell még tanulnia.  Emlékezzetek csak, veletek is türelmes voltam kezdő manó korotokban. Ezt kérem tőletek is. Türelemmel kell magyaráznunk és tanítanunk őt. De most az a legfontosabb, hogy megtaláljuk. Irány az erdő!

A manók elindultak a négy égtáj felé: az első csapat a Mikulás vezetésével a folyó felé vette az irányt, a második a hegyek felé indult, a harmadik az ősi fenyveseket vette célba, a negyedik a rénszarvasmezőket fésülte át. 

Egész éjjel folyt a keresés, de mindhiába. Hiába szólongatták, nem került elő Krampuli. 

A lámpásokból szép lassan kezdett elfogyni az olaj, így hát úgy döntöttek, hogy nincs mit tenni, vissza kell fordulni. Szomorúan ballagott hazafelé a keresőcsapat. A Mikulás szíve különösen nehéz volt.

- Nézzétek! - kiáltott fel Cvikker manó, aki új szemüvegének hála mindenkinél messzebbre látott. Ugye ti is látjátok? - s ujjával a Mikulás-lak felé mutatott.

Valóban ott volt. Dideregve ült Krampuli az ajtó előtt, leszegett fejjel, behúzott farokkal.

- Csakugyan ő lenne az? - kérdezte reménykedve a Mikulás. - Krampuli! - kiáltotta feléje hangosan. - Itt vagyok, szaladj ide hozzám, drága barátom! 

- Igen, igen, siess ide, Krampuli! - kiáltották a manók is sorra. - Úgy örülünk, hogy végre újra látunk!

Krampuli a kedves hangok hallatán megkönnyebbülten iramodott a Mikulás és manók felé. “Ezek szerint nem haragszanak rám” - gondolta magában boldogan. A Mikulás vidáman ölelte át kedves kutyusát.

***

A Mikulás-lakba ezt követően újra visszatért a jókedv és kacagás. A manók is szívükbe zárták Krampulit, türelemmel nevelgették. Megszokták, sőt megszerették a kissé rakoncátlan ebet.

Egyedül arra kell nagyon figyelniük, hogy idejében fedezékbe vonuljanak,  amikor Krampuli megrázza vizes bundáját.