Veszélyben az ajándékok

(A mesét a Mikulás Központ betűvető manói írták. Kérjük a manók szerzői jogainak tiszteletben tartását.)

***

Veszélyben az ajándékok

Csendes volt az erdő. Mindent hó borított. A csillagok fénye halványan szikrázott a havon. Az erdő állatai kuckókban, barlangokban, odúkban kerestek menedéket a hideg elől.

Minden csendes volt… de mégsem! A messzeségből hangok hallatszódtak! Bizony, a távolban egy tisztáson, a Három Nagy Fenyőfa alatt álló házikóból sürgés-forgás hangja szűrődött ki.

A kedves, öreg ház a Mikulás háza volt. Olyan régen állt már ott, hogy a legöregebb fa sem emlékezett olyan időkre, hogy ne lett volna ott. A ház ódon farönkökből épült, de kitartóan állta a szél és a hó szívós ostromát. Kéményéből a füst vidáman kanyargott az égbe. A Mikulás háza talán az egyik legbarátságosabb hely volt a világon. A kandallóban ropogott a tűz, a lángok fénye aranylóan csillant meg a falakon.

A Mikulás jókedvűen járt-kelt a szobák között és elégedetten szemlélte a manók munkáját. Gondosan figyelte, ahogy a manók szorgosan dolgoznak, minden ajándékot elkészítenek, és szépen becsomagolnak.

Kedves hangján többször is figyelmeztette manóit: - Ellenőrizd kétszer is, hogy mit teszel a csomagba! Inkább tartson kicsit tovább, de ki ne maradjon semmi!

A manók ilyenkor kuncogva bólogattak, és szinte azonnal folytatták a zsibongást, nevetgélést, tréfálkozást. A Mikulás pedig zsörtölődött egy kicsit, de tudta, hogy a manók végül mindig jól dolgoznak.

Egyszercsak, amikor a Mikulás éppen a masnikötő manók munkáját figyelte, egy különös, alig hallható koppanásra lett figyelmes. Nem értette, hogy honnan jön a hang. Kopp-kopp-kopp… hallatszódott lassú ritmusban. - Mi lehet ez? - kérdezte magától.

Ahogy járt-kelt a helyiségben egy vízcsepp hullott a csizmája orrára.

- Ejnye, no! Mi a csuda! Ma még nem jártam odakint, a sapkámról nem olvadhat le a hó. Mi lehet ez?

A csöpögés folytatódott. A következő csepp az egyik manó sapkájára hullt. A manó felnézett. - Oda nézz, Mikulás! - mutatott felfelé.

A Mikulás is feltekintett a mennyezetre. Feltette az orrára szemüvegét, hogy jobban lásson. - A nemjóját neki! Ennek bizony fele sem tréfa! - mondta.

A legvastagabb gerendáról vízcsepp lógott, amely bizony …. Kopp! … egyenesen a Mikulás orra hegyére érkezett.

- Nagy a baj, nagy a baj! Soha nem zavart a hideg, sem a szél, sem a viharok, de ha az ajándékok eláznak, annál nagyobb baj nem történhet! - kiáltotta, majd így folytatta: - Ó, milyen bolond az én öreg fejem! Nyáron már eszembe jutott, hogy talán időszerű lenne egy kis felújítás, de mindig csak halogattam. Olyan régen áll már itt ez a ház megbízhatóan, biztos voltam benne, hogy egy telet még könnyedén kibír. Lám-lám, a halogatásom mekkora bajt szült! Itt bizony cselekedni kell! - kiáltotta. - Manók, ide hozzám, meg kell javítanunk a tetőt!

A manók odasereglettek. Nézték a gerendát, nézték, de bizony tanácstalanok voltak.

- Látjuk mi is, Mikulás, de mi kicsik vagyunk, nem érjük el a tetőt.

A Mikulásnak nem jutott hirtelen más eszébe, odahúzta a legközelebbi széket és gondosan elhelyezte a nyílás alatt. Bár az ő nagy termetéhez képest a szék kicsi és ingatag volt, mégis reménykedett, hogy ráállva elérheti a tetőt. De ahogy felmászott a székre, és elkezdte tapogatni a gerendát, a szék inogni kezdett, majd hirtelen oldalra billent, és a Mikulás hatalmas puffanással a padlón találta magát.

Ejnye, bizony, ez nem jól sült el! - mondta a Mikulás.

A padlón fekve tekintete ismét az ajándékokra szegeződött.

- A gyermekek öröme függ attól, hogy a manók zavartalanul dolgozhassanak tovább. De ha a havas, jeges idő behatol a műhelybe, akkor nem tudunk tovább dolgozni, és a már elkészült ajándékok is megsemmisülnek. Ej-ej, de nagy gond ez, és milyen kis idő van a megoldásra! - dünnyüdte a Mikulás, és derekát fájlalva feltápászkodott.

Nem adhatta fel. Ismét próbálkozott, és ismét elesett. Egyszer, kétszer, háromszor... de hiába, nem tudta a csöpögést megszüntetni.

A sorozatos puffanások zaja felébresztette álmából Szuszék manót. Ő bizony a leglustább, mikor dologról van szó, naphosszat csak heverészik. “Kell a pihenés a manónak a jó gondolatok megszületésére” - mondogatta mindig, és való igaz, hogy ha tanácsra van szükség, sokszor remek ötletekkel áll elő.

Érezte, hogy itt most szólnia kell. Fejét csóválva belekezdett velős mondanivalójába:

- Mikulás, Mikulás, nincs értelme erőlködni. Takard le az ajándékokat, van elegendő ponyva a pajtában. Ezzel egy kis időt nyerhetsz. Aztán pedig menj el a hódhoz. Ő biztosan tud segíteni, hisz mestere a faágaknak. - mondta, s mint aki megtette a magáét aznapra, visszahúzta manósipkáját a szemébe, és folytatta a lustálkodást. A Mikulás azonban egy cseppet sem haradugott, sőt hálásan fogadta a jótanácsot.

A manók gondosan letakarták az ajándékokat, a Mikulás pedig bepattant a szánjába, és elindult a hód felé, a folyóhoz. Átkelt a havas mezőn, az erdőn át, a hófödte hegyeken túlra, mire a folyóparthoz ért. A folyó egyik kanyarulatában meg is találta a hódot, aki éppen a hódvárát erősítette.

- Mikulás, mi szél hozott erre? - kérdezte a hód, mikor meglátta őt.

A Mikulás elmesélte neki a tetővel kapcsolatos gondjait, és a hód megértően bólintott.

- Ne aggódj, Mikulás! - mondta. - Belülről biztosan nem tudod megjavítani, de kívülről igen! Készítek neked egy erős létrát a legjobb fáimból, így könnyedén feljuthatsz a tetőre.

A hód munkához látott. Erős fogaival két hatalmas faágat megfelelő méretűre alakított, majd pedig pontosan egy Mikulás-széltényi távolságra egymástól a földre helyezte őket. Már csak a létrafokok hiányoztak. Valamennyi darabot gondos kiválasztás után alaposan rögzített, hogy a létra stabil és biztonságos legyen. Végül - még a nap leáldozta előtt - elkészült a létra, mely hosszú és erős volt, éppen alkalmas a Mikulás számára.

A Mikulás boldogan tért vissza a házhoz. A csodás, új létrát a rénszarvasok segítségével kiemelte a szánból és a ház oldalának támasztotta. A manók is segíteni akartak: egymás vállára állva próbálták a létra alját tartani, hogy az még véletlenül se dőlhessen el. A Mikulás - bár nem kenyere a létráramászás - bízva a hód szakértelmében és a manóiban legyőzte minden félelmét és szép lassan, óvatosan felmászott a tetőre. A mókusok már várták őt odafenn. Gondosan lesöprögették a havat a tátongó nyílás körül, hogy a Mikulás alaposan szemügyre vehesse a problémát.

- Nos - mondta a Mikulás jó hangosan, hogy mindenki halhassa. - Úgy látom, hogy a gerenda ép, ez nagy szerencse. Egy cserép eltörött, kettő pedig kissé odébb csúszott. Ezt könnyedén orvosolhatjuk. Bizonyára akad a pajtában egy-két tartalék cserép és szög.

Néhány, feladat-nélkül ácsorgó manó rögvest a pajtába sietett és pár perc múlva hozták is serényen az eszközöket. A Mikulás óvatosan leereszkedett a létrán, vett egy mély lélegzetet és a zsebébe téve a cserepet és szerszámokat, ismét felmászott. Másodjára már sokkal rutinosabb volt, és a félelme is csökkent. Képzeljétek, még dudorászott is alig hallhatóan. Mire felért, egy kis csapatnyi cinke és vörösbegy is segítségére jött: aprócska lábaikkal igyekeztek a helyén tartani a cserepeket, amíg a Mikulás egyik kezében a szögeket, másikban a kalapácsot tartva rögzítette azokat.

- Ho-ho-ho-hó!! Sikerült! - kiáltotta vidáman. - Újra ép a tető, megmentettük az ajándékokat! Nagyon köszönöm a segítséget mindenkinek!

A manók hangosan éljeneztek és vidám tapssal kísérték be a Mikulást a házba.  - Éljen, folytathatjuk a munkát! - kiáltották önfeledten.

A tapsra Szuszék Manó is felébredt egy pillanatra és elégedett, huncut mosolyra húzta száját. Jól tudta, hogy a gyerekek mennyire fognak majd örülni a szép, megmentett ajándékoknál. És bizony minden manó szívében a gyerekek öröme az első.