Első nap a Manóképzőben

(A mesét a Mikulás Központ betűvető manói írták. Kérjük a manók szerzői jogainak tiszteletben tartását.)

***

Első nap a Manóképzőben

Az éj puha takaróként borult Manófalvára. Csend volt, csak olykor hallatszott egy-egy bagoly távoli huhogása. A ragyogó telihold fénye aranylóan csillogott a hófödte házikók tetején. Minden manó - idős és fiatal - az igazak álmát aludta. Csak Aprótalp forgolódott nyugtalanul aprócska ágyában. Álmatlanságának egy régóta várva-várt esemény volt az okozója. Holnap lesz ugyanis az első napja a Manóképzőben. Erre a napra várt, mióta csak az eszét tudta. Fogalma sem volt arról, hogy pontosan mire számítson, de abban biztos volt, hogy csodás dolgok várnak rá.

- Vajon mi fog történni velem a Manóképzőben? - tűnödött magában. - Hogy fog az a temérdek tudás, amit a nagyok már mind tudnak az én fejembe is belemenni? Beletöltik vajon egy hatalmas tölcsérrel? Egyszerre vagy kicsi adagonként? Vagy a tudás egyszerűen csak áramlik a falak között és minden egyes lélegzetvétellel okosabb leszek? Á, várjunk csak! Tudom már, a könyvek!. Lehetséges, hogy a könyvekre kell feküdni és amíg alszom rajtuk, a bennük rejlő okosság mind a fejembe száll?

Minden egyes lehetséges módozatot próbált részletesen elképzelni, kiszínezni lelki szemei előtt. A színes ábrándozás végül lassan álomba ringatta. Az alvás viszont nem tartott sokáig.

Abban a pillanatban, hogy a Nap első sugarai bevilágítottak kicsiny szobájába, Aprótalp frissen kipattant az ágyból. Felhúzta gondosan kikészített piros-fehér csíkos zokniját, felvette ingecskéjét és rövidnadrágját, fejére húzta csíkos sapkáját. Sebtiben felhörpintett egy bögre habos kakaót, hátára vette aprócska táskáját és fürge léptekkel elindult a Manóképzőbe.

Már messziről látta, hogy számos, hozzá hasonló igzatott manó gyülekezik a bejárat előtt. Amint beléptek, Aprótalp rögtön vizsgálgatta magát, hogy vajon máris okosabb lett-e. Egyelőre még nem érzett semmi változást.

Egy szigorú tekintetű, de barátságos hangú öreg manó üdvözölte őket:

- Isten hozott Benneteket, manó-tanoncok! Remélem, hogy mindenki örömmel várta ezt a napot. Egy igazán izgalmas kaland elején jártok, a következő percben ráléptek a TUDÁS útjára. Egyetlen jótanácsot tudok csak adni: Legyetek szorgalmasak! Sok mindent meg kell tanulnotok ahhoz, hogy a Mikulás szolgálatába állhassatok. Sok sikert!

Aprótalp fülében tovább csengtek szavai: “Legyetek szorgalmasak!”. Ez meg vajon mi a csudát jelenthet? Akkor itt nem csak belevarázsolják a tudást a fejünkbe, hanem tanulni is kell? - tűnődött.

Izgatottan lépett az első terembe, mely csak úgy ragyogott a tisztaságtól. Varázslatosan édes illat csapta meg az orrát. A fogasokon gondosan kikészítve fehér köténykék és cukrászsapkák sorakoztak. Az asztalokon, kis tálakban csokoládészerű krém illatozott, mindegyik tál mellett egy-egy fakanál. Ahogy közelebb lépett, észrevette, hogy az egyik fakanál nyelén apró, díszes betűkkel ott állt a neve: “Aprótalp manó”. Határtalan örömet érzett. - Hiszen itt vártak engem, tudták, hogy én is itt leszek! - mondta félhangosan.

- Hát persze, hogy tudtuk! - fordult meg a tűzhely mellől egy barátságos, öregecske cukrászmanó. - Mi minden manó-tanoncot nagy örömmel várunk minden tanévben. Bonbon Manó vagyok, én fogom nektek az édességkészítés fortélyait megtanítani. Tudjátok jól, a Mikulás sok-sok finomságot visz évről-évre a gyerekeknek, ezért fontos, hogy minden manó jól kitanulja ezt a mesterséget. Szórakoztató, de kemény munka lesz. Minden tapasztalatomat átadom majd nektek, és cserébe csak azt kérem, hogy nagyon szorgalmasan tanuljatok.

- Ó, már megint a szorgalommal jönnek. Rendben, megpróbálom teljesíteni. - gondolta Aprótalp.

A manótanár egy kérdéssel folytatta: - Manóim, ki szereti közületek a szaloncukrot?

- Én! - Én! - Én! - tették fel sorra a kezüket a manók.

- Nagyon jó, akkor bizonyára tetszeni fog nektek az első napra kitűzött habkönnyű feladat. Szaloncukor-krémet fogunk készíteni. Vegyétek fel a kötényeket és keverjétek addig a tálakban lévő csokoládékrémet, míg az fényesen krémes nem lesz.

Aprótalp határtalan lelkesedéssel látott munkához. Megállás nélkül kevergette a krémet. Amint a jobb karja kissé elfáradt, átvette a fakanalat a bal kezébe és úgy folytatta. Egy percre sem állt meg. A többi manó időnként kis szünetet tartott, cseverészett, olykor még méltatlankodott is egy kicsit. De a mi Aprótalpunkat más fából faragták. A fáradtság ellenére is nagyon élvezte a munkát, meg nem állt egészen addig, míg az óra végét jelző kisharang meg nem csendült. Bizony meg lett a jutalma kitartó munkájának. Miután Bonbon Manó és a manótársak is végigkóstolták az összeset, az ő krémje találtatott a legfinomabbnak. Manótársai megtapsolták és elismerően veregették meg a vállát. Aprótalp csillogó szemekkel hagyta el a tantermet és már alig várta, hogy másnap majd megtanulhassa, hogy hogyan kerül bele a töltelék a szaloncukorba.

A következő óra az előzőhöz képest merőben eltérő helyen volt. Valójában nem is tanterem volt, sokkal inkább amolyan istálló-féle, mely a belépő látogatót friss széna illatával várta.

- Szerbusztok, manó-tanoncok! Rudolf bácsi vagyok - mutatkozott be mély hangon a manótanár, egy kis csapatnyi, vidám tekintetű rénszarvas közül előlépve. - Biztos hallottatok már Rudolfról, a Mikulás kedvenc rénszarvasáról. Őt bizony én neveltem fel és tanítottam meg a repülésre. Minden tudásomat át fogom nektek adni arról, hogy hogyan kell bánni ezen csodás lényekkel. Figyeljetek és tanuljatok! Valóban csodás állatok, meglátjátok!

- Hú de izgalmas! Vajon mivel kezdünk? - gondolta Aprótalp.

- A tanév során - folytatta Rudolf bácsi - sok hasznos dolgot fogtok tanulni a testrészekről, rénszarvas- betegségek gyógyításáról, lesz repülés-elmélet, szánhúzástan, patkolás-gyakorlás és és még számtalan dolog, de az első és legfontosabb, amit tudnotok kell az nem más mint a megfelelő, szeretet-teljes gondozás. Gyertek, megmutatom, hogy hogyan kell megetetni és megitatni őket.

- És most ti jöttök - mondta a manóknak a szemléltetést követően.

Gondolhatjátok, hogy a kicsiny manó-tanoncok termetéhez képest egy rénszarvas mekkora hatalmas állatnak tűnik. Meg is volt szeppenve Aprótalpunk, kissé félve indult el a számára kijelölt rénszarvas felé. Aggodalmát legyőzve igyekezett mindent úgy csinálni, ahogy a mestertől látta. Először is jó alaposan megfigyelte az állatot és észrevette a nyakában lógó kis névtáblát.

- Szerbusz, Bársonyka! - köszöntötte őt halkan. - Én Aprótalp vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek. Remélem, nem bánod, ha megsimogatlak.

Aprótalp óvatosan megérintette a rénszarvas oldalát.

- Á, milyen bársonyosan puha a szőröd. - mondta csodálkozva. - Már értem, hogy miért ez a neved. Én is egy tulajdonságomról kaptam a nevemet. Aprótalp vagyok, mert kifejezetten aprócska lábaim vannak. Látod, máris van egy közös dolog bennünk! Biztos jó barátok leszünk.

Bársonyka vidáman nyerített.

- Biztos szomjas vagy - folytatta Aprótalp. - Hozok neked egy kis vizet.

Bizony nem is volt olyan könnyű feladat a nagy vizeshordóból egy vödörnyi vizet meríteni és az itatóba önteni. Aprótalp azonban ügyesen megoldotta, és már szaladt is a szénakupachoz és a répatárolóhoz, hogy egyúttal az eledelről is gondoskodhasson. Jól megpakolta kosárkáját a finomságokkal. Bársonyka hálásan fogadta a gondoskodást. Az állat elégedettsége Aprótalpat is boldogsággal töltötte el, lelki szemei előtt már látta, ahogy Bársonyka egy szép napon a Mikulás szánját húzva szélsebesen repül majd az égbolton.

A tanóra végén Aprótalp fáradtan, de széles mosollyal az arcán indult a harmadik tanterme felé.

“GYERMEKMEGFIGYELÉS” - ez a felirat állt öles betűkkel a harmadik ajtón. A manó-tanoncok tanácstalanul néztek egymásra, végül egyikük lassan lenyomta a kilincset.

- Szerbusztok, kedves kismanók! - üdvözölte a belépőket barátságos hangon egy idős, szemüveges, botjára támaszkodó manótanár. Az én nevem Figyeli Főmanó, sok-sok éve oktatom ezt a csodás tantárgyat. Remélem, hoztatok magatokkal észt, ügyességet és szorgalmat - ezekre mind szükségetek lesz. Cserébe rengeteg kaland is vár majd rátok, meglátjátok.

A manók szeme felcsillant. - Kalandok? Ez aztán jól hangzik! - gondolták egytől-egyig.

Figyeli Főmanó folytatta a mondanivalóját:

- Tudjátok jól, hogy a Mikulás minden évben ajándékot visz a jó gyerekeknek. Belegondoltatok-e már abba, hogy vajon honnan tudja azt, hogy kik voltak jók? Hiszen annyi sok gyerek él a világon, honnan is tudhatná? Nos, ebben segítünk mi neki! Végzett manóink legjobbjai - a Mikulás megbízásából - a gondjaikra bízott gyerekeket egész évben észrevétlenül megfigyelik. Minden jó és a rossz cselekedetről beszámolót készítenek a Mikulás számára. Bizony-bizony nagyon fontos küldetés ez, és csak a legjobbak végezhetik ezt a feladatot. A tanulást a legfontosabb dologgal kezdjük, mutatom is.

Figyeli Főmanó felállt egy székre, hogy mindenki jól láthassa. Nagy levegőt vett, dobbantott egyet, csettintett kettőt … és csodák csodájára … huss… kámforrá változott. A manók nem győztek csodálkozni, hogy hova tűnt.

- Itt vagyok manóim - szólt egy hang. - Most is a széken állok, csak nem láthattok. Most leugrom innen, körbejárok köztetek, de nem is sejtitek, hogy merre sétálgatok. Nos, elég is a bemutatóból, visszatérek közétek.

A manók szóhoz sem jutottak a csodálkozástól. - Ez aztán a varázserő! - gondolták.

Figyeli Főmanó ismét teljes valójában állt a manók előtt, és így szólt:

- Nagy szükségetek lesz erre a képességre, amikor az emberek világába mentek. Gyertek, gyakoroljatok! Nagy levegő - dobbantás - csettintés.

A manó-tanoncok izgatottan kezdték a gyakorlást. Egyeseknek elsőre sikerült, másoknak nagyon sokszor kellett próbálkozni. Végül minden manó láthatatlanná vált.

Figyeli Főmanó elégedetten tapsolt. - Nos, most gyertek vissza!

Itt is akadt némi kalmajka: egyesek az első dobbantás és csettintés hatására láthatóvá váltak, másokra viszont nagyon sokat kellett várni. Figyeli mindenkire nagyon odafigyelt és segített, ha kellett.

Amikor az óra végét jelző kisharang megszólalt, szerencsére minden manó újra valós és látható volt.

- Vége a tanításnak. Holnap folytatjuk, manóim. Most menjetek haza pihenni! - köszönt el Figyeli a tanoncoktól.

A sok kis manócska zsibongva hagyta el a manóképzőt. Aprótalp a társaival együtt vidáman szökellt a hazafelé vezető úton.

- Micsoda remek nap volt ez! - mondta. - Sokkal jobb az iskola, mint gondoltam! Milyen jó, hogy nem tölcsérrel töltik a fejünkbe tudást.

Aprótalp egy finom vacsorát követően rögvest be is kuckózott ágyacskájába. A temérdek élmény, krémkeverés, a rénszarvas-etetés, és a sok csettintés-dobbantás hatására kellemes fáradtságot érzett. Hamar álomra szenderült és egész éjszaka úgy aludt mint a bunda. Vajon miről álmodhatott?