Hókabukki gyógyító kencéje

(A mesét a Mikulás Központ betűvető manói írták. Kérjük a manók szerzői jogainak tiszteletben tartását.)

***

Hókabukki gyógyító kencéje

- Rudolf, Villám! Remek ez a próbaút! - kiáltotta a Mikulás elégedetten. A rénszarvasok olyan gyorsan repítették a szánt ezen a hideg, de kellemesen napsütötte decemberi reggelen, hogy a Mikulásnak bizony egyik kezével folyamatosan kapaszkodnia kellett. A másikkal pedig jó néhányszor meg kellett igazgatnia a fején a jó meleg sapkáját, hogy a szél le ne fújja.

- Igazán jó formában vagytok mindketten! A szán pedig csodásan siklik a havon és a levegőben is. Most már biztosan tudom, hogy az ajándékosztás éjjelén minden nagyszerűen fog menni. Ennyi elég is lesz, most már visszafordulhatunk! - mondta jókedvűen.

Rudolf és Villám páratlan ügyességgel tettek gyorsan egy fél fordulatot, és odalenn, a távolban ismét láthatóvá vált a Mikulás kunyhója. Röpült a szán szélsebesen, és egy szempillantás alatt a házikó fölé értek.

- Leszállásra felkészülni! - mondta Villám Rudolfnak.

Rudolf helyeslően bólintott és megfeszítette a hátsó lábait, felkészülve a fékezéshez. Minden tervszerűen zajlott, a szán szépen lassulni és ereszkedni kezdett. Már majdnem földet értek, amikor egyszercsak a semmiből eléjük ugrott egy figyelmetlen nyulacska. A rénszarvasok azonnal felismerték, hogy itt biza nincs idő még kiáltani sem. Csak az segíthet, ha egy szempillantás alatt változtatnak a leszállás irányán. Nem volt könnyű feladat, de végül sikerült a nyulacskát kikerülve egy jókora huppanással földet érni.

- Mikulás, nem esett bajod? - kérdezte Villám aggódó hangon.

- Minden rendben, jól vagyok - válaszolta. - És örömmel látom, hogy a nyulacskának sem esett bántódása, már el is szaladt a bokrok felé. De nocsak, Rudolf, hiszen te sántítasz! - nézett aggódva szeretett rénszarvasára.

- Semmi bajom, Mikulás, csak egy kicsit meghúzodott a bal hátsó lábam. Ne aggódj, semmi komoly!

- Nem tréfadolog ez, Rudolf! Mutasd csak!

A Mikulás a tenyerébe vette Rudolf patáját, hogy alaposan szemügyre vehesse. Az állat felszisszent. 

- Ó, Rudolf! Úgy látom, hogy ez fáj neked - mondta nyugtalankodva a Mikulás. - Nézzük csak, rá tudsz-e állni!

Rudolf ráállt a fájó lábára és óvatosan tett egy pár lépést.

- Micsoda megkönnyebbülés! - mondta a Mikulás. - Ezek szerint nem tört el!

- Nem, de sajnos fáj Pedig két nap múlva ajándékosztás! Hogy fogok így repülni? Nekifutni és pontosan földet érni? Biztonságban téged, a szánt és a csomagokat szállítani a világ körül? - mondta szomorúan Rudolf, és lepihent a hóban.

A Mikulás vígasztalóan szólt hűséges társához: - Emiatt ne aggódj! Most az a legfontosabb, hogy elmúljon a fájdalmad és meggyógyulj. Gyere, besegítelek az istállóba, majd pedig szólok a manóknak, hogy tegyenek finom borogatást a lábadra és viseljék gondodat. Én máris felkerekedek és elmegyek jó öreg Hókabukki barátomhoz. Ő mindent tud a gyógyításról, kérek tőle orvosságot. Minden rendben lesz, csak pihenj!

A Mikulás útnak is eredt. Szerencsére Hókabukki kunyhója csak félóra járásra volt. Már messziről látszódott a hófödte kis kunyhóból felszálló füst.

- Mekkora szerencsém van - gondolta megkönnyebbülten a Mikulás ahogy a házikóhoz közeledett. - Ezek szerint Hókabukkit otthon találom.

Hármat koppantott a díszesen faragott faajtón.

Hókabukki kisvártatva ajtót nyitott és nagy örömmel tessékelte be öreg barátját.

- De jó téged látni, Mikulás! Ugyan régóta ismerjük egymást, de még sosem jártál nálam. Fáradj be szerény hajlékomba!  - mondta kedvesen.

- Hohohohóóó. Te jószagú szaloncukor! Milyen jó meleg van idebenn! És milyen jó illat van idebenn! - mondta a Mikulás, miután belépett a kunyhóba.

- Biztosan a pemetefű főzetemet érzed! - mutatott rá Hókabukki a tűzhelyen gőzölgő kis üstre. - Ilyen cudar, hideg időben gyakran készítek pemetefű cukorkát. Ha elkap egy nagy hóvihar odakünn és kissé fájni kezd a torkom, mindig ezt szopogatom, és hamar elmúlik a meghűlés. Kóstold meg bátran! Van itt egy pár szem a korábbi főzésből.

- Ó, ez pont olyan finom, mint amilyen jó az illata. Köszönöm szépen - mondta a Mikulás miközben körbenézett a parányi helységben.

- A hétszázát! Mennyi üvegcse, tégely és csupor van itt, csak úgy roskadoznak a polcok! Sőt, még a gerendákról is tucatjával lógnak a száradó virágcsokrok!

- Igen, én bizony egész nyáron jártam az erdőt és mezőt a kis kosarammal. Felkerestem azokat a helyeket, ahol a gyógyító füvek és fák nőnek. Mindenhonnan vágtam egy pár szálat, óvatosan letéptem pár levelet, lecsíptem pár rügyet, összeszedtem a virágszirmokat. Hazahoztam, gondosan szétterítettem és megszárítottam őket, majd pedig fajtánként jól elcsomagoltam, üvegbe tettem. Ha szükség lesz rájuk, tudom, hogy miből tudok gyógyító főzetet vagy teát készíteni.

- Mondd csak, Hókabukki, egészen biztosan értesz te ezekhez? Mindenről tudod, hogy mire jó? - kérdezte a Mikulás kíváncsian.

- Természetesen! De való igaz, nagy tudomány ám ez. Minden tudást, ami a fejemben van, az apámtól szereztem. Ő is az ő apjától, azaz a nagyapámtól tanulta a mesterséget. Sok száz éven át generációról generációra szállt a Hókabukki tudomány. Tudod, Mikulás, az erdő és mező tele van kincsekkel, és minden jó valamire, ha jól megfigyeled és megtanulod. Látod ezt a sok könyvet a polcon?

A Mikulás feltolta  a szemüvegét és alaposan körbenézett. Több polcnyi kódexet és írást látott a polcokon.

- Azt a száguldó szánkóját! Ez mind a gyógynövényekről szól? - kérdezte csodálkozva.

- Igen, Mikulás. Mind egy szálig. Esténként ezeket lapozgatom. Nagyon sok érdekes és hasznos tudás van bennük. Tudok én ugyan mindent, de néha jó felfrissíteni a memóriámat és nézegetni a sok szép rajzot bennük. De mondd csak, Mikulás, mi járatban vagy itt nálam? Segíthetek neked valamiben?

- Szó, ami szó, nagy szükségem van a tudományodra, Hókabukki. Rudolf, a fő rénszarvasom, kificamította a lábát és két nap múlva ajándékosztás. Addig meg kell gyógyulnia.

- Akkor ide gyors segítség kell! - vágta rá Hókabukki.  - Tudom is, hogy mire van szükség!

Elővette a létráját és fürge léptekkel felmászott rá, hogy a legfelső polcot is elérje. 

- Lássuk csak, mi van itt…  Angyalgyökér, Cickafark, Ezerjófű, Útifű ….. Nem, nem, nem ezeket keresem….Hol lehet az a bizonyos kence? Biztosan ide tettem…. Á, megvan - kiáltott fel nagy örömmel Hókabukki. - Itt a varázslatos ficam-gyógyító kence! Tessék, Mikulás! 

Mikulás a kezébe vette az aprócska tégelyt. Leemelte a fedelét és beleszimatolt.

- Nem mondom, az illata egész jó - dünnyögte a szakálla alatt. - De a színe olyan sápatag, első ránézésre nem tűnik ez a kence különlegesnek.

- Mikulás, te tudod a legjobban, hogy a látszat milyen sokszor téveszt meg bennünket. Több erő van ebben az aprócska üvegcsében, mint azt a szem láthatná. Árnika, százszorszép, nadálytő, kámfor… belefőztem az erdő minden jótékony füvét, ami a ficamot gyógyítja.  Vidd csak haza, kend be vele Rudolf lábát és takard be jó meleg takaróval! Ismételd meg négy óránként! Itass vele friss patakvizet, kapjon illatos takarmányt. Pihenjen a jószág, ne erőltesse a járást. Meglátod, hamar meg fog gyógyulni.

- Köszönöm, Hókabukki - mondta a Mikulás. - Nem kételkedem én a tudományodban már egy percig sem. Hálásan veszem a segítségedet. Indulok is tüstént!

A Mikulás bizakodva, dudorászva sietett hazafelé:

Kence-fice, ficam-kence,
Jó lesz ettől Rudolf kedve! - ismételgette.

Hazatérve rögvest bekente Rudolf sajgó lábát a kencével. Mindent az utasításoknak megfelelően tett.

A hatás nem is maradt el. Másnap reggel Rudolf már sokkal jobban érezte magát. A Mikulás nagyon megkönnyebbült, és hálás szívvel gondolt Hókabukkira.

- Azért csak óvatosan, Rudolf! - mondta. - Örülök, hogy jobban vagy, de a mai napot még muszáj pihenéssel tölteni. Továbbra is szépen kenegetjük a lábad, hogy rendesen felgyógyuljál. Ha holnap úgy érzed majd, hogy teljesen felépültél, nem bánom, magammal viszlek az útra. De csakis akkor, ha a lábad újra a régi.

A Mikulás és a manók másnap reggelig lankadatlan lelkesedéssel ápolgatták Rudolfot. Odaadásuknak, no meg Hókabukki kencéjének hála az ajándékosztás napjára Rudolf teljesen felépült.

- Köszönöm nektek, hogy ilyen odaadóan gondoskodtatok rólam - mondta Rudolf a Mikulásnak és a manóknak. - Tudjátok, mindig izgatottan várom az ajándékosztás éjjelét, de most különösen boldog vagyok. Indulhatunk is, készen állok a feladatra! Aztán, ha visszaértünk, első dolgom lesz Hókabukkit felkeresni, hogy neki is köszönetet mondhassak.

A Mikulás jókedvűen mosolygott, ő is Hókabukkira gondolt. Tudta, hogy az ő kencéje nélkül Rudolf nem épült volna fel ilyen gyorsan, és ezen a fontos estén bizony otthon kellett volna maradnia. A szán pedig csak Rudolffal repül szélsebesen.