A Mikulás álruhás kalandja

(A mesét a Mikulás Központ betűvető manói írták. Kérjük a manók szerzői jogainak tiszteletben tartását.)

***

A Mikulás álruhás kalandja

- Hohohohó! Micsoda csodás nap! Nem is lehetne szebb! - kiáltotta a Mikulás, miközben széles mosollyal az arcán puha karosszékébe huppant. - Erre igazán nem számítottam! Szorgos manóim az idei esztendőben alaposan kitettek magukért - mondta elégedetten.

Való igaz, a naptár még csak december 1-jét mutatott, de a Mikulás kis segédei már elkészültek az összes teendővel. Minden meglepetés készen állt és szépen becsomagolva várta, hogy a szánra, majd pedig a gyerekek cipőjébe kerüljön. 

- Igazán csodás teljesítmény! Hogyan is hálálhatnám meg odaadó, fáradságos munkájukat? - tűnődött magában. - Megvan! - csettintett boldogan. - Mézeskalácsot fogok nekik sütni. 

Egy percet sem késlekedett, tüstént fel is pattant. Felvette fehér kötényét, jó alaposan megkötötte, és feltűrte ruhája ujját. Elővette a szekrényből a legnagyobb tálat, fakanalat, előkerült a jókora gyúródeszka, az öreg nyújtófa és persze a formák: szívecskék, csillagok, fenyőfák. Levette a polcról megbízható, békebeli idők ízét őrző szakácskönyvét. Olvasószemüvegét megigazította orrán, és vidáman lapozgatva a kissé már megsárgult lapok között hamar meg is lelte az “Omlós mézeskalács” receptjét.

- Nosza, akkor irány a kamra az alapanyagokért! - mondta magában.

• Liszt: Rendben, van bőségesen.
• Vaj: Ebből sincs hiány. 
• Méz: Semmi gond, akad elegendő. 
• Tojás: A szorgos tyúkoknak hála több tucat is rendelkezésre áll. Remek. Nézzük, mi kell még. 
• Fahéj

Gyors mozdulattal lecsavarta a fából készült fűszertartó fedelét, és csalódottan látta, hogy az bizony tátongott az ürességtől. A fahéjnak csak az illata érződött, de egy gramm, annyi sem volt már benne a csodás barna fűszerből.

- Most mi lesz?! - kiáltott fel kétségbeesetten a Mikulás. - Fahéj nélkül nincs sütemény, nincs ünnepi illat, íz, hangulat! A manókat ezúttal nem kérhetem meg - töprengett. - Nincs mit tenni, nekem kell elmennem a fűszereshez. 

*

Bizony-bizony ritka eset, hogy a Mikulás a varázsvilágból az emberek világába lép. Az ajándékosztás éjjelén könnyű észrevétlen maradni, hisz akkor mindenki alszik. Nade most, fényes nappal vásárolni menni? Kíváncsi emberek közé merészkedni? Az egészen más dolog! Ilyenre csak nagyon ritkán kerül sor, és erre alaposan fel kell készülni. Nem lehet mást tenni, álruhát kell ölteni. 

Tervét végiggondolva a Mikulás sorra elkezdte levenni magáról az árulkodó ruhadarabokat: a piros sapkáját, a piros ruháját, övét, fekete csizmáját. Ezek a feltűnő ruhadarabok egyből elárulnák kilétét. 

- Lássuk csak, mi lapul itt a szekrény mélyén, ami az efféle küldetésre alkalmas lehet… - mondta izgatottan a ruhásszekrény legbelső, leghátsó zugában kutakodva. - Ez az! Ezek pont jók lesznek! - kiáltotta elégedetten, majd a fejére húzott egy kék sapkát, felvett egy barna kockás inget, rá szürke mellényt. Alulra sötétkék nadrágot, bakancsot húzott. Vállára dobott egy ütött-kopott hátizsákot, füle mögé tolt egy ceruzát, és még egy pipát is elővett. A szakállát ugyebár nem vághatta le, de megpróbálta jól összekócolni. 

- Remek! - nézett a tükörbe elégedetten. - Egészen úgy nézek ki, mint egy átlagos öregember. Ember legyen a talpán, aki így fel tudna ismerni! - hümmögte magában büszkén és utolsó simításként a szemüvegét is lecserélte egy jóval hétköznapibbra.

Izgatottan indult útnak. A kanyargó ösvényen lépdelve azon tűnődött, hogy a falubeliek rendszerint kíváncsiak, amikor egy ritkán látott ember sétál a faluban. Mindig temérdek kérdéssel állnak elő. A gyerekekkel sosincs gond, de a felnőttek meglehetősen furcsán viselkednek. Mintha elfelejtették volna, hogy ők is voltak gyerekek. Törte is a fejét Mikulás, hogy hogyan viselkedjen majd, hogy ne keltsen feltűnést a helyiek között.

- A legjobb lesz, ha csendben maradok. Csak akkor beszélek, ha kérdeznek és akkor is csak röviden. Ha nagyon tudni akarják a nevemet, majd Miklósként mutatkozom be. Egyenesen a bolta sietek, megveszem a fahéjat és sipirc vissza. Mindent megteszek, hogy a titkomat megőrizzem - foglalta össze tervét.

Épphogy a végére ért a gondolatnak már meg is pillantotta a varázskaput, melyen átlépve egycsapásra a falu szélén találta magát. Határozott léptekkel indult a fűszeres boltja felé. Ahogy haladt, a környék összes mókusa és kismadara köréje sereglett. Ők pontosan tudták, hogy milyen különleges és jóságos vendég érkezett. 

- Jó reggelt, urambátyám! Jó látni, hogy valaki ennyire szereti az állatokat - szólalt meg egy szembejövő falubeli, aki lelkesen tekerte öreg biciklijét. - Nem láttam még itt magát korábban. Elnézve ezt az állatseregletet, kend mindez bizonnyal valami erdész-féleség lehet, nem igaz?

- “Na erre, mit feleljek?” - gondolkodott kissé megszeppenve a Mikulás. - “Való igaz, hogy igyekszem jól tartani a rénszarvasaimat, de ezt mégsem mondhatom. Így hát jobb lesz, ha ráhagyom.” 
Hangosan így felelt: - Jó reggelt kendnek is! Szó, ami szó, az erdő állatai közel állnak a szívemhez.

Szerencsére több szóra nem is volt szükség, mert a biciklis ember intett egyet és bekanyarodott a szomszéd utcácskába. 

Egy perc sem telt bele és egy újabb hang szólította meg a Mikulást.

- Nézzenek csak oda! - mondta egy ismeretlen, egy padon ücsörögve. - Kék nadrág, kék sapka.... Kend úgy fest, mint egy kiköpött hajóskapitány!

A Mikulás megfontoltan egy szót sem szólt, csak fejét biccentve, mosolyogva megemelte a sapkáját. Ez köszönésnek is beillett, de akár helyeslének is olvasható volt, ha valaki éppen annak akarta értelmezni. - “Hát bizony jó sok tavat, folyót, tengert látok évről évre a szánomról, és ha úgy vesszük, én vagyok a kapitány a szánon… Talán nem lehet baj abból, ha ebben a hitben hagyom.” - gondolta és gyorsan szedte tovább a lábát.

Ezzel azonban nem ért véget a találkozások sora. Ezúttal egy, az udvarán söprögető idős néni kiabált ki a kerítésen, ahogy megpillantotta az álruhás Mikulást:

- Nicsak-nicsak! A nagyapám is mindig a füle mögött tartotta a ceruzáját. Asztalos volt. Biztos kend is az, nemde? - mondta a néni seprűjére támaszkodva.

A Mikulás érezte, hogy a kedves ismeretlen türelmetlenül várja a választ, hát rögvest így szólt: - Szó, ami szó, van egy kis műhelyem, ahol szebbnél szebb fajátékok készülnek.

- Tudtam én! - mosolygott elégedetten a néni. - Messziről felismerem én az asztalosokat!

A Mikulás (gondolván, hogy ez végülis nyugodtan ennyiben hagyható) további jó munkát kívánt és sietett is tovább. 

Nagyon megörült, amikor megpillantotta végre a fűszeres boltjának díszes tábláját, de mielőtt beléphetetett volna, megint csak megszólította őt valaki: 

- Jó napot, uram! - mondta a falubeli. - Új lakó itt nálunk, a faluban? Kend minden bizonnyal egy tapasztalt favágó, nemde? Máskülönben miért viselne kockás inget?  

- Jó napot! Köszönöm kérdését. Nem, nem lakom én itt - vágta rá a Mikulás. - És tapasztalt favágónak sem mondanám magamat, bár igaz, ami igaz, jó sok fenyőt láttam már életemben: lucfenyőt, fekete fenyőt, ezüstfenyőt, erdei fenyőt….. De bocsásson meg, sietnem kell. Isten áldja! - köszönt el gyorsan az ismeretlen kíváncsiskodótól.

Megkönnyebbülten lépett be a boltba, gondolván, hogy a nehezén már túljutott. Bakancsáról leverte a havat, letette nagy hátizsákját. 

- Messziről jött, kedves túrázó? - szólította meg őt a fűszeres.

- Igen, messziről, egy távoli helyről - válaszolta a Mikulás.

- Mivel szolgálhatok? - kérdezte az eladó. 

- Egy nagy adag fahéjra van szükségem, bármelyik nagy csomag megteszi - vágta rá a választ a Mikulás sebtiben, hogy mielőbb végezhessen.

A fűszeres kissé furcsállta, hogy vajon mire kellhet egy túrázónak fahéj, de hát a vevő az vevő. Gondolta, jobb nem firtatni.

Nagy forgalom volt aznap a boltban, érthető módon mindenki készülődött a közelgő ünnepre. Mire a fűszeres a pultra tette a kért portékát, meg is telt a bolt emberekkel. A Mikulás meglepődve látta, hogy megjelent az összes ember, akivel ezidáig összefutott. - “Teringettét, hogy mindenkinek épp most kell vásárolnia!” - gondolta kissé bosszúsan. - “Csak nehogy tovább faggassanak.“

Alaposan végigmérték őt, tágra nyílt szemekkel fürkészték az idegent.

- Ó, megint kend az! - törte meg a csendet a biciklis. - Örülök, hogy ismét látom. Milyen udvariatlan voltam, hogy az imént be sem mutatkoztam, csak siettem, tudja. A családomban mindenki kútásó volt, ezért engem itt mindenki csak úgy hív, hogy a Kutas Pista - mondta és kezet nyújtott. 

- Én meg Patkós Pali vagyok, tudja, a lópatkoló családból - vette át a szót a korábban a padon ülő ember.

Sorra kezet rázott mindenki a Mikulással.  A nem várt helyzet és ez a szokatlan érdeklődés bizony megizzasztotta a Mikulást. Elővette zsebkendőjét, megtörölte homlokát és kissé bátortalanul így szólt: 

- Én pedig Miklós vagyok.

- Örvendek a szerencsének, Miklós! - folytatta a söprögetős néni. - És mondja csak, mi a családneve, ha szabad kérdeznem. Kend biztosan nem idevalósi!

Erre a kérdésre aztán igazán nem számított a Mikulás. Hirtelen kimondta az első szót, ami eszébe jutott:

 - Miklós vagyok. Ööööö…. Mézeskalács Miklós. 

Ahogy a szó elhagyta száját, lehajolt a hátizsákjához, hogy senki se lássa az arcát. Érezte ugyanis, hogy elpirult zavarában a füllentéstől. Így vette csak észre, hogy a csíkos zokniját elfelejtette reggel lecserélni, és az kicsit kikandikált. Megigazította a nadrágszárat és a szokottnál is óvatosabb léptekkel indult az ajtó felé. Tudta, hogy mielőbb távoznia kell, ha meg akarja őrizni a titkát. Vett egy mély lélegzetet, megköszörülte a torkát és így szólt a jelenlévőhöz:

- Örülök, hogy megismerhettem e kedves falucska lakóit. Most már mennem kell. Köszönöm a fahéjat és a meleg fogadtatást. Kellemes ünnepeket! A viszont látásra! 

Ezzel letett pár pénzérmét a pultra, és már alig várta, hogy az ajtón kívülre kerüljön. 

Azzal a lendülettel, ahogy az ajtót kinyitotta, hirtelen egy, a boltba izgatottan cukorkáért beszaladó kisfiú ütközött a pocakjának.

- Bocsánat, nem akartam! - szólalt meg a kisfiú.

- Semmi baj, gyermekem. Kellemes ünnepeket! - mondta a Mikulás kedvesen, és sietve távozott.

A kisfiú nem látta az idegen arcát. Csak a bakancsból kikandikáló csíkos zoknit vette észre, és azt a kellemesen szelíd hangot, amit bár még sosem hallott korábban, mégis ismerősnek vélt. 

- Csaknem a Mikulást láttam? - ötlött beléje a felismerés, de addigra a Mikulás már messze járt. 

- Csókolom! Jó napot! - köszönt a fiúcska illedelmesen a boltban lévő felnőtteknek. - Tetszettek látni ezt a bácsit? Olyan kedves volt a hangja! Nem ő volt a Mikulás? - kérdezte izgatottan.

- Méghogy Mikulás! - válaszolt a biciklis férfi. - A fityiszt! Kedvesnek kedves, annyi igaz, de az erdészek mindig kedvesek. 

- Méghogy erdész!?- vette át a szót felháborodva a másik - Ez az ember nem ért az állatokhoz, csak a fákhoz, hisz favágó!

- Dehogy favágó! Világjárta tengerészkapitány! - vágott közbe a harmadik.

- A csudát! Egyszerű asztalos, van egy kis faüzeme! - zárta le a vitát az idős néni.

- Jól átvert minket! Mindenkivel mást hitetett el! Ez egy csaló! - mondták sorra.

A nagy hangoskodásban egyszercsak megszólalt a mindig higgadtan gondolkodó fűszeres. 

- Álljunk csak meg, barátaim! Ez a szakáll, ez a szakáll…. és a pocak… Nem gondoljátok, hogy mégiscsak…..? Miért venne egy idős ember ennyi fahéjat… ? Minek az neki, hacsak nem ő a Mikulás és ünnepi süteményt akar készíteni a manóknak vagy éppen a gyerekeknek? Mi is volt a zsebkendőjén? Láttátok? Egy “M” betű … Ráadásul pirossal hímezve! Méghogy Mézeskalács Miklós? Kinek van ilyen neve? Emberek, lehet, hogy a fiúnak igaza van és valóban a Mikuláshoz volt szerencsénk?!?

- Ugyan már! - legyintettek a többiek.

- Micsoda légből kapott ötlet!

- Hogy lenne már a Mikulás! A Mikulás nem létezik! Viselkedjünk felnőttek módjára!

- Ez az ember hazudozó, közönséges csaló! Remélem, nem teszi be ide a lábát többé! - mondták sorra.

A vitának ezzel vége szakadt és mindenki jobbnak látta, ha dolga végeztével szépen hazaballag.

*

Reggel a Nap sugarai ragyogva kúsztak be valamennyi falubeli ablakán. Az ottlakók szíve azonban nem melegedett fel a napsugaraktól. Sokan még mindig az előző napi eseményeken duzzogtak. 

Morcosságuk azonban egy csapásra megváltozott, amikor kiléptek házuk ajtaján. Arcuk széles mosolyra fakadt, amikor megpillantották az ajtajuk előtt heverő, piros szalaggal átkötött ajándékdobozokat. Csodás fahéj-illat áradt mindből. A fedél alatt puha mézeskalács szívek lapultak, és köztük az alábbi üzenet:

“Szeretettel a falu lakóinak. Mindenki számára az vagyok, akit látni szeretne bennem. Szívélyes üdvözlettel: Mézeskalács Miklós”

Elszégyellték magukat. Világossá vált számukra, hogy valóban a Mikulással találkoztak az előző nap. Valóban létezik, csak az évek során elfelejtettek hinni benne. Szótlanul haraptak bele az illatos süteménybe, mely gondolatban visszarepítette őket a saját gyerekkorukba. Boldogan gondoltak vissza azokra az önfeledt évekre, amikor ők is izgatottan várták az érkezését. Ez az öröm most újra visszatért.

Bizony az is eszükbe jutott, hogy ezekben a percekben talán a Mikulás manói is ugyanilyen mézeskalács szíveket majszolnak …. És milyen igazuk van!