Levél a Mikulásnak

(A mesét a Mikulás Központ betűvető manói írták. Kérjük a manók szerzői jogainak tiszteletben tartását.)

Tréfike aranyos, vidám kisfiú volt. A nevét is ezért kapta: sokat nevetett és tréfálkozott. Volt neki másik, amolyan igazi, kisfiús neve is, de mindenki csak Tréfikének hívta - sokszor még a szülei is. Ő pedig szerette a becenevét, így aztán nekünk sem fontos, hogy az igazi nevén meséljünk róla.

Tréfikét nagyon szerették a szülei. Szerették a barátai, az óvónénik, Panna néni a sarki boltból, sőt, még Kroki bácsi, a postás is kedvelte, pedig ő elég mogorva volt általában, ezért sosem lehetett tudni, hogy mit gondol éppen. A gyerekek a környéken kicsit féltek is tőle, pedig soha nem bántott senkit.

Egy napsütéses őszi délelőtt - amikor az eső és a hideg idő beköszönte előtt a gyerekek még játszhatnak az óvoda udvarán, - megütötte a fülét két barátjának beszélgetése:

- Én bizony már nagyon várom a Mikulást! - mondta Peti. - Tavaly is tele volt a cipőm mindenféle finomsággal. Annyira várom már, hogy megint eljöjjön!
- Az én anyukám még levelet is írt neki! - vágta rá Marci. - Azt is mondta anyu, hogy minden este mossak fogat rendesen, mert ahányszor elfelejtem, annyival kevesebb szaloncukrot tesz a Mikulás a csomagba… Még csak tízig tudok számolni, de azért azt tudom, hogy még nagyon sok nap van hátra Mikulásig… én pedig nagyon szeretem a szaloncukrot!

Ezt hallva Tréfike abbahagyta a játékot, és nagyon elgondolkodott. Leült az udvar sarkában egy padra, és csak lóbálta a lábait. Nagyon szomorú lett. Nála még sohasem járt a Mikulás.

Amikor aznap délután hazamentek az anyukájával, még a kertbe sem akart kimenni játszani. Állandóan a Mikulás járt a fejében. “Petinek és Marcinak is hozott csokit, szaloncukrot, pörkölt mogyorót, sőt, még játékokat is a Mikulás… Nekem pedig semmit” - gondolta. “Ugyan sok játékom van, tavaly is kaptam karácsony előtt is játékokat, csokit, meg mindenféle finomat, de a Mikulás biztosan nem látogatott meg, arra biztosan emlékeznék” - így szomorkodott magában.

Tréfike gondolatai még néhány hét múlva is - egy hűvös szombaton is - a Mikulás körül forogtak. Hiába sütött a nap, hiába volt tele a kert színes falevelekkel, most mégsem nézegette őket kíváncsian, ahogy szokta. Csak rugdosta őket és gondolkodott. Egyszer csak egy szokatlan hang zavarta meg.

- Hé, te, kisfiú! Miért lógatod ennyire az orrod?

Tréfike összerezzent, és a hang felé fordult. Egy idős néni nézett rá a kerítésen át a szomszédból, és várakozóan tekintett le rá.

- Ööö… hát, nincs semmi, néni… én csak…

- De bizony, látom, hogy valami bánt téged - mondta a szomszédból a néni.

Tréfike látta már a nénit korábban, de még soha nem beszélt vele. Kicsit tartott is tőle, mert mindig csak azt látta a kerítésen keresztül, hogy mozognak a bokrok a szomszéd kertben, közben szuszogó hangok hallatszódnak, és valaki folyton a gyomokat szidja. Tréfike pedig nem tudta, hogy mi az a gyom. De annyit sejtett, hogy nem jó dolog.

- Látom, hogy szomorkodsz - folytatta a néni. - Nekem igazán elmondhatod, ha valami bánt - tette hozzá kedvesen. - Nem árulom el senkinek!

A néni barátságosnak tűnt, ezért Tréfike beszélni kezdett.

- A néni úgysem tud segíteni… Hiába mondanám el, úgyse…

- Terka néni - szólt közbe határozottan a néni. - Én Terka néni vagyok, te pedig Tréfike vagy. Mindenki ismer és szeret téged - mosolyodott el.

Tréfike meglepődött, hogy ismeri őt Terka néni. De ha ismeri őt, akkor miért is ne mondhatná el neki, ami bántja? “Ha elmondom, hogy mit gondolok a Mikulásról, abból még nem lehet baj.” - gondolta. Vett egy nagy levegőt.

- Azt mondják a többiek - kezdte halkan Tréfike -, hogy hozzájuk minden évben elmegy a Mikulás. Minden barátom kapott már tőle ajándékot, csak én nem. Az is eszembe jutott, hogy talán az egészet csak kitalálták. Én még soha nem kaptam semmit Mikulástól - mondta, és elpityeredett.

- Ejnye, Tréfike… nem érdemes sírni - vigasztalta őt Terka néni. - Biztosan járt nálad is, csak nem vetted észre! - folytatta.

- Nem, biztosan nem! - hüppögte Tréfike. - A barátaimnak mindig piros csomagot hozott. Én még soha nem kaptam piros Mikulás csomagot!

- Soha nem kaptál piros csomagot a Mikulástól?... - csodálkozott őszintén Terka néni. - Nem kaptál csokit, szaloncukrot, játékokat a cipődbe?...

Tréfike elgondolkodva, lassan válaszolt.

- Az igaz, hogy sok játékot kapok mindig anyutól, szaloncukrot is aputól, meg csokit, pörgettyűt, jojót és sok minden mást is.... De piros Mikulás csomagot még soha nem találtam a cipőmben.

- Ez érdekes… - mondta eltöprengve Terka néni, majd hirtelen felemelte a hangját. - Aztán levelet írtál-e a Mikulásnak? - kérdezte nyomatékosan.

- Levelet?... Nem is tudok még írni… - felelte szomorúan.

- Miért nem kéred meg aput vagy anyut a levélírásra? - kérdezte Terka néni.

- Hiába kérném őket... anyu és apu mindig dolgozik, és sosincs idejük semmire, és különben is, mindig panaszkodnak, hogy egész nap csak leveleket írnak. Amikor aztán hazajönnek, örülnek, hogy végre nem kell többet írni aznap.

Terka néni csak ingatta a fejét. - Várjunk csak, várjunk csak… dünnyögte. - Tudod mit? - kérdezte hirtelen. - Segítek neked. Ha holnap délután is kijössz a kertbe, akkor én adok neked egy levelet, amit elküldhetsz a Mikulásnak. Biztos vagyok benne, hogy célba ér, és neked is hoz majd ajándékot! De most menj szépen be a házba anyukádhoz, fogadj szót neki, és hidd el, minden rendben lesz! - mondta határozottan.

Ezzel eltűnt kertjének bokrai között.

Másnap délután Tréfike izgatottan várta Terka nénit a kert sarkában.

- Itt a levél! - lépett a kerítéshez vidáman Terka néni. - Egy dolog viszont nagyon fontos ahhoz, hogy célba érjen! - tette hozzá. - Add oda anyukádnak, és mondd meg neki, hogy ő küldje el a levelet a Mikulásnak! Ha ő kézbe veszi a dolgot, biztos lehetsz benne, hogy a Mikulás megkapja a leveled!

Amikor Tréfike átadta Terka néni levelét az anyukájának, az bizony meglepődött. Nézegette a levelet, és kérdőn nézett a fiára.

Tréfike gyorsan megszólalt: - Terka néni a szomszédból segített levelet írni a Mikulásnak! Kérlek, anyu, küldd el a Mikulásnak a levelet! - kérlelte.

Anyukája hosszasan nézett maga elé, majd csendesen megszólalt: - El fogom küldeni neki, ígérem!…

Ezután hozzátette: - Most pedig vacsora, fogmosás és irány az ágy. A kedvenc mesédet fogom felolvasni. 

Tréfike következő napjai nagy izgalomban teltek. Minden nap azt számolgatta - mivel 10-ig ő is tudott már számolni -, hogy hány nap van még hátra. Az utolsó este még a cipőjét is kipucolta - ahogy minden gyerek teszi ilyenkor. Közben folyamatosan kérdezgette: - Biztosan megkapta a levelet a Mikulás? Biztosan jönni fog?

Anyukája alig győzte nyugtatgatni. Késő este lett, mire elaludt.

Másnak reggel, ébredés után első gondolata a Mikulás volt. Ahogy kipattant az ágyból, azonnal meglátta a gyönyörű, piros Mikulás csomagot az ablakban! Alig fért a bőrébe a meglepetéstől és az örömtől! Szülei még azt is megengedték neki, hogy reggeli előtt megkóstolja a Mikulás csokiját!

- Ó! Pörkölt mogyorós csoki, amit mindig annyira szeretsz!... - mondta mosolyogva apukája.

- Nem, ez nem lehet az! - válaszolta Tréfike a csokit majszolva.

- Miért nem? - kérdezte meglepődve édesapja.

- Mert ez sokkal finomabb annál! - felelte komoly arccal Tréfike.

Tréfike szülei egymásra néztek és bólogattak.

- Bizony, a Mikulás csokija a legfinomabb a világon - mondták.

Tréfike pedig innentől kezdve biztos volt benne, hogy minden gyerek levele megérkezik a Mikuláshoz.